Egy pszichológus Mongóliában : március 2026

A város, amelyik sohasem alszik: Ulanbátor

Ulanbátor nem viccel: ez egy ízig-vérig nyüzsgő, állandó mozgásban lévő metropolisz. Hihetetlen belegondolni, de a városnak már közel 1,6 millió lakosa van, ami a mongol népesség majdnem felét jelenti.

Nemcsak az emberáradat, hanem a magasság is szokatlan: 1350 méterrel fekszünk a tengerszint felett. Csak összehasonlításképp: Magyarország átlagmagassága mindössze 100-150 méter, így itt a levegő is másfajta kaland.

Őszintén szólva, még mindig szokjuk ezt az intenzív nagyvárosi létet. Egy 300 fős, békés kisközösség mikrokörnyezetéből érkezve ez a váltás több mint érdekes – néha egészen szürreális. Itt éjjel-nappal lüktet az élet az utcákon; felejtsük el a sztereotípiákat, ez már régen nem csak a nomádok földje!

Ünnep a köbön: a Tsagan Sar

Januárban fejest ugrottunk a helyi kultúrába is, hiszen ekkor tartották a Tsagan Sar-t (a Fehér Hold ünnepét). Ez a mongol holdújév, ami leginkább a mi karácsonyunkhoz hasonlítható, de a volumene és a szabályrendszere sokkal összetettebb. Egy egész héten át tartó hömpölygő ünneplés, ahol a hagyományok minden percet átszőnek.

Mi is részt vettünk a családi eseményeken, ami egyet jelentett a végtelen vendégszeretettel:

Rengeteg étel: Itt nem ismerik a „nem vagyok éhes” fogalmát.
Ajándékozás: Mindenki kap valami figyelmességet, a közösségi kötelékek pedig ilyenkor erősödnek meg igazán.

Hatalmas élmény volt, de azért a nagyvárosi zsongást még emésztenünk kell!

Lassan egy hónapja, hogy itt vagyunk, és hála az égnek, végre elkezdődött a tél búcsúja. Bár a lakásunkkal szemközti hegyeket még mindig hó fedi, a levegő már érezhetően lágyabb, amit hatalmas megkönnyebbüléssel fogadunk. Itt a nyár sajnos nagyon rövid, így az iskolai szünet már június 8-án beköszönt – addig valahogy kitartunk!

Elmélet vs. Gyakorlat

Őszintén szólva: hiányzik az otthonunk. Bár még csak rövid ideje vagyunk itt, megtanultam, hogy más az elméletben kalandozni és más a gyakorlatban helytállni. De nem adjuk fel! Próbálunk napról napra élni és minél több jó emléket begyűjteni.

A múlt héten például megnéztük a Dzsingisz kán-szobrot. Ez a 40 méter magas monstrum tényleg leírhatatlan – a mongolok egyszerűen imádják a „mega” dolgokat! A szobor belseje egyben múzeum is, egy lifttel pedig egészen a lófej tetejéig feljuthattunk, ahonnan lélegzetelállító panoráma nyílt a tájra. Emellett elvittük a gyerekeket a Természettudományi Múzeumba is, ahol a kitömött állatok teljesen levették őket a lábukról.

Újra az utakon

Már autónk is van, így a határ a csillagos ég! Nagyobb távolságokat is meg tudunk tenni, és már tervezzük a következő úti célunkat. A közösségi életünk is kezd beindulni: nagy szerencsémre megismertem egy kedves magyar hölgyet, aki az egyetemen tanít magyar nyelvet. Rajta keresztül pedig még egy olyan mongol pszichológusnővel is összehozott a sors, aki folyékonyan beszél magyarul – ekkora véletlen nincs is!

A honvágy árnyékában

Érdekes dolog ez a honvágy: alattomosan bebújik az ember bőre alá. Új, ismeretlen érzés ez számomra, de furcsa módon minden, ami magyar, egyszeriben 100%-kal felértékelődik. A zöld fű, a bodaki kis házunk, az ismerős arcok...

Na de elég a nosztalgiából! :D Optimista családból jöttünk, nem vagyunk azok a típusok, akik hamar elkámpicsorodnak. Minden este felolvasok a gyerekeknek: a Kis Herceg után most az Indul a bakterház következik, hatalmas kacagások közepette. És láss csodát, végre nekem is van időm olvasni – már túl is vagyok egy könyvön!

Szóval panaszra semmi ok. Puszi mindenkinek, beszéljenek helyettem a fotók!

Mira