A város, amelyik sohasem alszik: Ulanbátor

Ulanbátor nem viccel: ez egy ízig-vérig nyüzsgő, állandó mozgásban lévő metropolisz. Hihetetlen belegondolni, de a városnak már közel 1,6 millió lakosa van, ami a mongol népesség majdnem felét jelenti.

Nemcsak az emberáradat, hanem a magasság is szokatlan: 1350 méterrel fekszünk a tengerszint felett. Csak összehasonlításképp: Magyarország átlagmagassága mindössze 100-150 méter, így itt a levegő is másfajta kaland.

Őszintén szólva, még mindig szokjuk ezt az intenzív nagyvárosi létet. Egy 300 fős, békés kisközösség mikrokörnyezetéből érkezve ez a váltás több mint érdekes – néha egészen szürreális. Itt éjjel-nappal lüktet az élet az utcákon; felejtsük el a sztereotípiákat, ez már régen nem csak a nomádok földje!

Ünnep a köbön: a Tsagan Sar

Januárban fejest ugrottunk a helyi kultúrába is, hiszen ekkor tartották a Tsagan Sar-t (a Fehér Hold ünnepét). Ez a mongol holdújév, ami leginkább a mi karácsonyunkhoz hasonlítható, de a volumene és a szabályrendszere sokkal összetettebb. Egy egész héten át tartó hömpölygő ünneplés, ahol a hagyományok minden percet átszőnek.

Mi is részt vettünk a családi eseményeken, ami egyet jelentett a végtelen vendégszeretettel:

• Rengeteg étel: Itt nem ismerik a „nem vagyok éhes” fogalmát.

• Ajándékozás: Mindenki kap valami figyelmességet, a közösségi kötelékek pedig ilyenkor erősödnek meg igazán.

Hatalmas élmény volt, de azért a nagyvárosi zsongást még emésztenünk kell!

Lassan egy hónapja, hogy itt vagyunk, és hála az égnek, végre elkezdődött a tél búcsúja. Bár a lakásunkkal szemközti hegyeket még mindig hó fedi, a levegő már érezhetően lágyabb, amit hatalmas megkönnyebbüléssel fogadunk. Itt a nyár sajnos nagyon rövid, így az iskolai szünet már június 8-án beköszönt – addig valahogy kitartunk!

Elmélet vs. Gyakorlat

Őszintén szólva: hiányzik az otthonunk. Bár még csak rövid ideje vagyunk itt, megtanultam, hogy más az elméletben kalandozni és más a gyakorlatban helytállni. De nem adjuk fel! Próbálunk napról napra élni és minél több jó emléket begyűjteni.

A múlt héten például megnéztük a Dzsingisz kán-szobrot. Ez a 40 méter magas monstrum tényleg leírhatatlan – a mongolok egyszerűen imádják a „mega” dolgokat! A szobor belseje egyben múzeum is, egy lifttel pedig egészen a lófej tetejéig feljuthattunk, ahonnan lélegzetelállító panoráma nyílt a tájra. Emellett elvittük a gyerekeket a Természettudományi Múzeumba is, ahol a kitömött állatok teljesen levették őket a lábukról.

Újra az utakon

Már autónk is van, így a határ a csillagos ég! Nagyobb távolságokat is meg tudunk tenni, és már tervezzük a következő úti célunkat. A közösségi életünk is kezd beindulni: nagy szerencsémre megismertem egy kedves magyar hölgyet, aki az egyetemen tanít magyar nyelvet. Rajta keresztül pedig még egy olyan mongol pszichológusnővel is összehozott a sors, aki folyékonyan beszél magyarul – ekkora véletlen nincs is!

A honvágy árnyékában

Érdekes dolog ez a honvágy: alattomosan bebújik az ember bőre alá. Új, ismeretlen érzés ez számomra, de furcsa módon minden, ami magyar, egyszeriben 100%-kal felértékelődik. A zöld fű, a bodaki kis házunk, az ismerős arcok...

Na de elég a nosztalgiából! :D Optimista családból jöttünk, nem vagyunk azok a típusok, akik hamar elkámpicsorodnak. Minden este felolvasok a gyerekeknek: a Kis Herceg után most az Indul a bakterház következik, hatalmas kacagások közepette. És láss csodát, végre nekem is van időm olvasni – már túl is vagyok egy könyvön!

Szóval panaszra semmi ok. Puszi mindenkinek, beszéljenek helyettem a fotók!

Mira

Sofőröm :)

Úton

A választék az valami elképesztő

Buddhista templom

Jégbicikli :D

Mongol férfi

Szuvenír

Mongol kutyák

Utazás — Érkezés a nomádok földjére

Az utazás előtti napokban mindannyian kicsit feszültebbek voltunk a sok teendő miatt, mégis valahogy eltöltött minket a naivak nyugalma. Az utazást megelőző nap még megrendeltük a taxit hajnali 4:00-re Kisbodakra. Az egészen korai ébredésnél azt gondoltam, hogy hulla fáradtak leszünk, de meglepően jól bírtuk. Időben megérkeztünk a repülőtérre, a várakozás volt a legnehezebb a gyerekek számára – hogy végre a gépen legyünk.

Én valahogy nem tudok hozzászokni a repüléshez. Minden fel- és leszállásnál kiver a víz, görcsösen kapaszkodom a szék támlájába, de szerencsére az én bátor kis Korinnám csengő hangja megnyugtatott: „Anya, ne izgulj, fogd meg a kezem, mindjárt landolunk.” :) Így is lett – simán, szépen leszálltunk, osztrák precizitással.

Dáriusz arca mindet elárul, pánik, izgalom...mindjárt felszállunk ?? :D

Az a sok gépmadár, hú de érdekes

Mennyi mongol..és mikor kerülünk sorra

Szülinapi ebéd 10 ezer méter magasban...van élete a kiscsajnak

Dáriusz 8órábol 8-at filmezett

Bécsből Frankfurt kb. egy órácska volt, majd négy óra várakozás, és aztán még nyolc óra út Ulánbátorba. Érdekes volt, ahogy a délutánból átmentünk a sötét éjszakába, hiszen Mongóliában ekkor már este volt. Reggel 5:00-re érkeztünk meg, ami nekünk olyan volt, mintha este tíz lenne. Kilépve a repülőtér ajtaján megcsapott a száraz, hideg, élénk levegő – szinte fájt a légzés. Igaz, „csak” –26 fok körül volt a hőmérséklet.

Az első pár nap sem a pihenésről szólt. Ma vagyunk itt az ötödik napja, de mintha már hónapok óta itt lennénk – legalábbis így érzem. Az első napon rögtön egy családi, háromszoros szülinapi buliba voltunk hivatalosak, ahol a két idősebb nővéren kívül Korinnát is megünnepelték, hiszen ő épp az utazásunk napján töltötte be a 8. életévét. Kapott tortát is, elénekelték neki a Happy Birthday-t… szóval nagyon jó volt – csak ne lett volna az a fránya jetlag.

Ez azt jelenti Boldog születésnapot...és az utolsó név a 3. a Korinna neve

Meglepetésünkre közölték velünk, hogy a gyerekek hétfőn már mennek is suliba… ezek a mongolok nem lacafacáznak, kérem szépen! Az iskola mellett lakunk közvetlenül, egy épületről van szó – amolyan „kollégiumi lakás”, de nagyon tágas és meleg. A szobáink egy része az utcafrontra néz, ahol mint az őrültek, úgy hajtanak a vad mongolok. Reggel-este dudálás, dugó – ennyi autót és ilyen zsúfolt utakat még nem láttam. Ha nem megy a sor, tolakodnak, dudálnak egymásra, két sávból hármat csinálnak. Nekem ez rohadt stresszes lenne, de ők megszokták – fél életüket az autóikban töltik, ott alszanak, esznek.

Épp regeliről jönnek vissza...Korinna lelkes :)

Az iskola mottója

Esti csúcs!

Szintén...úgy éjjel 23.00 körül

Az iskolában a fogadtatás meglepő volt. Mindenki nagyon kedves volt, a gyerekek is. Itt szinte mindenki beszél angolul, már az elsősök is. Dáriusz és Korinna nagyon bátrak voltak – rohadt büszke vagyok rájuk! Hiszen két nappal a megérkezésünk után már „szerepelniük” kellett. Idegen iskola, idegen arcok, mindenki mongol… kivéve Dáriusz osztályában egy ukrán kislányt. De ő is folyékonyan beszél angolul és mongolul egyaránt.

Az osztályfőnökök megölelték a gyerekeinket, az osztálytársak megtapsolták őket, mutogattak, mosolyogtak rájuk. Mindenki a barátjuk akart lenni már az első napon. Én még ilyen kedvességet, empátiát, elfogadást nem tapasztaltam. Magyarországon, ha egy ázsiai gyerek jönne egy osztályba, és nem beszélné a nyelvet… szerintem nehezebb dolga lenne – de lehet, ez csak az én feltételezésem.

Szóval több nyitottság és melegszívűség hiányzik belőlünk – tisztelet a kivételnek! Ami a Szigetközt illeti, ott ugyanúgy megtapasztaltuk a mérhetetlen kedvességet és befogadást. Innen is puszi NEKIK! ❤️

Ma már egész nap suliban lesznek a gyerekek, délután fél háromig. Kíváncsi vagyok az élménybeszámolójukra. Itt minden gyerek kap egyenruhát, nincs feltűnősködés. Ja, és a napot a mongol himnusz eléneklésével kezdik a folyosón – lelkesen, hangosan, együtt!

A kis eminens :)

Kilátás az ablakunból...

Mongol piac...egy kis marha lábszár kecske fejjel..nyami (vegaként főként)

Ilyen jó itt korcsolyázni

A Korinna mögötti magas épületben lakunk, minden nap lejövünk korizni

Nincs meleg na..

Mongol piac

Jégkrém a repülőn :P :D

Mára ennyi, itt most indul a nap. A fotók is beszédesek.

Puszi mindenkinek ott, a magyar honban! ❤️

Készülődés a nagy útra...

Van az a pillanat, amikor az ember még két lábbal áll a mindennapokban, de a gondolatai már rég úton vannak. Amikor egy ötlet először csak halkan kopogtat, majd egyre hangosabban követeli, hogy komolyan vegyük. A nagy döntések ritkán érkeznek zajtalanul – inkább kérdéseket, félelmeket és izgatott várakozást hoznak magukkal. Ez a bejegyzés egy ilyen döntés születéséről szól. Arról a folyamatról, amikor a bizonytalanság lassan átadja a helyét a kíváncsiságnak, és amikor az „mi lenne, ha?” egyszer csak „menjünk!”-ké változik.

Korinna is úszik az árral...Vízöntőként pláne :)

---

Amikor nyáron, a mongóliai utazásunk során először felvetődött az ötlet, hogy fél évre – vagy akár egy teljes évre – is kimennék megtapasztalni az ottani életet, bevallom, elsőre nagyon rémisztőnek tűnt a gondolat. Ezer kérdés cikázott a fejemben.

Mit fogok ott enni vegetáriánusként? A gyerekeim mit szólnak majd ehhez az egészhez? Mi lesz a pszichológusi karrieremmel és a szeretett klienseimmel? És a macskáim… vajon túlélik nélkülem?

Aztán aludtunk rá egyet. Kettőt. És a gondolat már nem tűnt annyira nehéznek. Megosztottuk a férjemmel, beszélgettünk, mérlegeltünk – és végül megszületett a döntés: irány Mongólia!

Hiszen fél év igazán gyorsan elröppen. Az ember szinte észre sem veszi, és már pörögnek is a napok. Egy ilyen lehetőség pedig nem jön gyakran az életben. Mi van, ha 80 évesen majd azon kesergünk, hogy mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az alkalmat?

Ezért aztán február 6-án indulunk Ulánbátorba, Mongólia fővárosába – ami a 300 fős, kis falusi létünk totális ellentéte. Ulánbátor lakossága jelenleg több mint 1,6 millió fő. Egy óriási metropoliszról van szó, rengeteg bolttal, autóval, sok-sok ázsiai emberrel.

Idegen illatok, mindenekelőtt a szmog, a hús és a tej jellegzetes szaga… és ami ilyenkor különösen aggasztó: a hőmérséklet. Mert itt jelenleg mínusz 37 fok van. 😄

Izgalmas, ijesztő, inspiráló – és most már megállíthatatlan.

---

Jelenleg pakolok, és közben igyekszem elrendezni az itthoni dolgainkat – kívül és belül egyaránt. A gyerekek január 30-ig még itt, Magyarországon járnak iskolába. Talán számukra lesz a legnagyobb változás, hiszen egy teljesen új közeg vár rájuk: új iskola, mongol gyerekek, a tanítás angolul és mongolul zajlik majd.

Ez egyre izgalmasabb :)

Ráadásul egy egészen más szemléletű oktatási rendszerbe csöppennek: a Cambridge-i módszer szerint tanulnak majd. Magániskolába fognak járni, ami rengeteg új lehetőséget tartogat számukra. Mivel a gyerekek alapvetően rugalmasak és könnyen alkalmazkodnak, nem féltem őket. Sőt, inkább azt érzem, hogy ez az élmény kinyitja majd az elméjüket, a lelküket, a szívüket.

Ahogy a pszichológia mondja: fejlődik majd a rezilienciájuk. Megtapasztalják, hogy nem csak „magyar módon” lehet élni, tanulni, gondolkodni. Remélem – és hiszem –, hogy együtt tanulunk majd, együtt fejlődünk Mongóliában.

A mongol emberekről eddig annyit tapasztaltam, hogy rendkívül jószívűek, kedvesek, befogadóak és nyitottak. Olyan fajta természetes kedvességet éltem meg tőlük, amit Magyarországon ritkán tapasztaltam. Ők nem terveznek annyira előre, mint mi – így az én jelenlegi alapbeállítódásom ez lett: úszni az árral. Hagyni, ami jön, és nyitott szívvel befogadni.

A pakolás önmagában is nagyon érdekes lelki folyamat. Rádöbbenek, mennyi fölösleges tárgyam van. Ruhák, emlékek, rengeteg könyv… Miket vihetek magammal? Miket kell itt hagynom? És a házunk, a kertünk… mind itt marad.

Közben mégis ott van egy furcsa könnyedség, egy felszabadító érzés: négy bőrönddel útra kelni, és magunk mögött hagyni szinte mindent. Néha szó szerint végigfut rajtam a borzongás – a kellemes várakozásé, a kalandé.

Készen állok. Készen állunk. Várunk, 2026 – mutasd meg, mit tartogatsz számunkra a Tüzes Ló évében. ✨

Na hogy festünk az új jurtánkban? ...hogy mikre nem képes az AI :P

Egy kis képes beszámoló

Sziasztok! Egy kis képes beszámolóval jelentkezem – augusztusban két felejthetetlen hetet töltöttünk Mongóliában a családommal. Annyi élmény, illat és íz kavargott körülöttünk, hogy nehéz is lenne mindet felsorolni! Rengeteg csodás találkozás és kapcsolódás színesítette az utunkat. Autóval vágtunk neki a kalandnak, és összesen kb. 3000 km-t tettünk meg a mongol utakon – ami már önmagában is igazi kihívás, pláne két kisgyerekkel (10 és 7 évesek). De minden pillanata megérte: a tájak, a végtelen horizont, a vendégszeretet… mind-mind olyan élmény, amit biztosan sosem felejtünk el. Remélem, a képeink átadják valamennyire ezt a hangulatot, és talán nektek is meghozzák a kedveteket, hogy egyszer ellátogassatok erre a különleges, távoli világba.