Van az a pillanat, amikor az ember még két lábbal áll a mindennapokban, de a gondolatai már rég úton vannak. Amikor egy ötlet először csak halkan kopogtat, majd egyre hangosabban követeli, hogy komolyan vegyük. A nagy döntések ritkán érkeznek zajtalanul – inkább kérdéseket, félelmeket és izgatott várakozást hoznak magukkal. Ez a bejegyzés egy ilyen döntés születéséről szól. Arról a folyamatról, amikor a bizonytalanság lassan átadja a helyét a kíváncsiságnak, és amikor az „mi lenne, ha?” egyszer csak „menjünk!”-ké változik.
 |
| Korinna is úszik az árral...Vízöntőként pláne :) |
Amikor nyáron, a mongóliai utazásunk során először felvetődött az ötlet, hogy fél évre – vagy akár egy teljes évre – is kimennék megtapasztalni az ottani életet, bevallom, elsőre nagyon rémisztőnek tűnt a gondolat. Ezer kérdés cikázott a fejemben.
Mit fogok ott enni vegetáriánusként? A gyerekeim mit szólnak majd ehhez az egészhez? Mi lesz a pszichológusi karrieremmel és a szeretett klienseimmel? És a macskáim… vajon túlélik nélkülem?
Aztán aludtunk rá egyet. Kettőt. És a gondolat már nem tűnt annyira nehéznek. Megosztottuk a férjemmel, beszélgettünk, mérlegeltünk – és végül megszületett a döntés: irány Mongólia!
Hiszen fél év igazán gyorsan elröppen. Az ember szinte észre sem veszi, és már pörögnek is a napok. Egy ilyen lehetőség pedig nem jön gyakran az életben. Mi van, ha 80 évesen majd azon kesergünk, hogy mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az alkalmat?
Ezért aztán február 6-án indulunk Ulánbátorba, Mongólia fővárosába – ami a 300 fős, kis falusi létünk totális ellentéte. Ulánbátor lakossága jelenleg több mint 1,6 millió fő. Egy óriási metropoliszról van szó, rengeteg bolttal, autóval, sok-sok ázsiai emberrel.
Idegen illatok, mindenekelőtt a szmog, a hús és a tej jellegzetes szaga… és ami ilyenkor különösen aggasztó: a hőmérséklet. Mert itt jelenleg mínusz 37 fok van. 😄
Izgalmas, ijesztő, inspiráló – és most már megállíthatatlan.
Jelenleg pakolok, és közben igyekszem elrendezni az itthoni dolgainkat – kívül és belül egyaránt. A gyerekek január 30-ig még itt, Magyarországon járnak iskolába. Talán számukra lesz a legnagyobb változás, hiszen egy teljesen új közeg vár rájuk: új iskola, mongol gyerekek, a tanítás angolul és mongolul zajlik majd.
 |
| Ez egyre izgalmasabb :) |
Ráadásul egy egészen más szemléletű oktatási rendszerbe csöppennek: a Cambridge-i módszer szerint tanulnak majd. Magániskolába fognak járni, ami rengeteg új lehetőséget tartogat számukra. Mivel a gyerekek alapvetően rugalmasak és könnyen alkalmazkodnak, nem féltem őket. Sőt, inkább azt érzem, hogy ez az élmény kinyitja majd az elméjüket, a lelküket, a szívüket.
Ahogy a pszichológia mondja: fejlődik majd a rezilienciájuk. Megtapasztalják, hogy nem csak „magyar módon” lehet élni, tanulni, gondolkodni. Remélem – és hiszem –, hogy együtt tanulunk majd, együtt fejlődünk Mongóliában.
A mongol emberekről eddig annyit tapasztaltam, hogy rendkívül jószívűek, kedvesek, befogadóak és nyitottak. Olyan fajta természetes kedvességet éltem meg tőlük, amit Magyarországon ritkán tapasztaltam. Ők nem terveznek annyira előre, mint mi – így az én jelenlegi alapbeállítódásom ez lett: úszni az árral. Hagyni, ami jön, és nyitott szívvel befogadni.
A pakolás önmagában is nagyon érdekes lelki folyamat. Rádöbbenek, mennyi fölösleges tárgyam van. Ruhák, emlékek, rengeteg könyv… Miket vihetek magammal? Miket kell itt hagynom? És a házunk, a kertünk… mind itt marad.
Közben mégis ott van egy furcsa könnyedség, egy felszabadító érzés: négy bőrönddel útra kelni, és magunk mögött hagyni szinte mindent. Néha szó szerint végigfut rajtam a borzongás – a kellemes várakozásé, a kalandé.
Készen állok. Készen állunk. Várunk, 2026 – mutasd meg, mit tartogatsz számunkra a Tüzes Ló évében. ✨
 |
| Na hogy festünk az új jurtánkban? ...hogy mikre nem képes az AI :P |
